Az egyszer biztos, hogy ez a könyv nagyban hatott az érzelmeimre. A svéd írónőt nem véletlenül úgy tartják számon, mint a szívmelengető és szívszorító történetek új sztárját. No de nem a szívszerelmes dolgok miatt esett a választásom erre a könyvre.

A történetben megismerjük Dorist, aki 1928 óta használ egy füzetet címek lejegyzésére. Napjainkban járunk, mikor Doris már idős, Amerikából visszatért Svédországba, egyedül van, s a füzetben a neveket olvasva elkezdi megírni emlékeit, kire miért emlékszik. Így kívánja megőrizni unokahúga számára a történeteket, mielőtt elbúcsúzik. Az egyes történetek nem kevés meglepetést tartogatnak.

Sokszor gondolkoztam azon, aki naplót vezet, vajon miért teszi, mi lehet a célja? Hasonlóságot találtam a napló írása és ezen történetmesélés között. Az utókornak szeretnénk valamit emlékül hagyni? Bevallom, megpróbáltam, de én nem vagyok nagy naplóíró. Viszont arra annyit gondolok, hogy nagymamámat szerettem kérdezgetni az életéről, s úgy sajnálom, hogy ő nem írt le történeteket. A karácsony nekem sokszor ezekről a történetekről és emlékekről szól. Többnyire a boldog dolgokat szeretem ilyenkor felidézni, aztán az ünnepek között jön a számadás, akkor mindenféle emlékek előkerülnek, hogy lezárjak egy-egy időszakot.

Jó szívvel ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnének Dorisszal együtt emlékezni az egyes kapcsolatokra, életeseményekre, s visszatekinteni vele, minek is volt valós súlya az életében.