Al Ghaoui Hesnától olvasom a Félj bátran c. könyvet (lesz majd ajánló is belőle, amikor végigolvastam), s itt találkoztam az Albrecht-féle Félelem piramissal, ami nagyon megfogott, így erről írok most ebben a posztban.

Ha megkérdezi tőlem bárki, hogy mitől félek igazán, azt hiszem, a bogarakat mondanám vagy a sérüléseket (amelyek hólyagos sebbel járnak), hogy elhagynak, stb. Albrecht összegyűjtötte a félelmeket, s egy piramisban ábrázolta őket (hasonlóan Maslow-hoz, aki a szükségleteket ábrázolta így). Albrecht úgy vélte, hogy a legegyszerűbb egy piramis formában gondolkozni, ahol a legalsó szintre vezethető vissza minden egyéb félelmünk. Nyitott volt azonban Hesnával egy olyan vitára, hogy mennyire tekinthető kötöttnek a különböző félelmek egymásra épülése, hierarchiája.

Ahogy az ábrán látható, Albrecht azt mondja, tulajdonképpen minden félelmünk alapja a halál, a kihalástól való félelem, s ebből táplálkozik minden egyéb félelmünk. A csonkítástól való félelem a következő szint, amihez tartozik a pókoktól, bogaraktól és kígyóktól való félelem. A piramis alján található félelmek eléggé mélyen belénk égett dolgok, melyeken meglehetősen nehéz módosítani, nem véletlenül foglalkozik például annyi könyv és terapeuta a különböző fóbiákkal, melyek ebből táplálkoznak.

Az autonómia elvesztése a következő szint, mely a hétköznapokban úgy jelenik meg, hogy félünk a lebénulás lehetőségétől, a mozgáskorlátozottságtól, a személyes szabadságunktól való megfosztástól, az elköteleződéstől, a hosszútávú felelősségvállalástól. Ahogy a piramis csúcsához közeledünk, "egyre könnyebb" felülírni az egyes félelmeket.

A következő szint az elszigetelődéstől való félelem, amit például a hétköznapokban akkor élünk meg, amikor egy feladatot, amire a főnökünk kért, de nem a mi dolgunk, azért csinálunk meg, hogy ne lógjunk ki a sorból (Múltkor is megcsináltam. Béla is megcsinálta. stb).

A piramis csúcsán az ego halálától való félelmünk áll. Ide tartozik a megszégyenülés, a leégés, vagy az attól való félelem, hogy nem vagyunk olyan értékesek, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Például amikor a közösségi hálón nézzük a lájkok számát, s ez alapján véljük magunkat kevésbé vagy jobban értékesnek.

Hesnának a felvetése nagyon érdekes. Ő azt mondja, a "mai modern" társadalomban szépen meg lehetne fordítani ezt az egészet. Ugyanis egészen addig, amíg nem egy háborús övezet közepén kell védenünk az életünket, addig a piramis csúcsán lévő félelmünk az egó megsemmisülésétől lényegesen meghatározóbb. Annyira eltávolodtunk a haláltól a hétköznapokban (sokan nem is látunk halott embert például életünk során), a médiában fellelhető forrásokban pedig annyira hétköznapivá tették a halállal való találkozást, hogy azt nem tekintjük visszafordíthatatlannak, szemben a megszégyenüléssel és beégéssel, amitől egy életre inkább a föld alá bújnánk.

Véleményem szerint nincs itt egyedüli igazság, ahogy arról a könyvben leírt Albrecht és Hesna közötti párbeszédben is olvashatunk. Mert mindegyik félelem jelen van, táplálkoznak egymásból, s egyszerűen egy piramis formában könnyebben gondolkozunk, kell egy alakzat. Inkább nézzük meg egyénileg, melyik félelmünk hogyan határozza meg az életünket, s nézzünk ezekkel szembe.

Ha szeretnél dolgozni a félelmeiddel, keress meg, online is el tudsz érni. 

A fotó forrása: Al Ghaoui Hesna