Vannak azok a helyzetek, amikor fizikai valójában ugyan nem veszítettünk el egy szeretett személyt, de mégis valamit, amit átlagosnak, "normálisnak" (az átlagos szinonímájaként használva a szót) gondoltunk, attól messze eltérő a helyzetünk, ugyanúgy haladunk a gyászfolyamatban, mint halál esetén. Ilyen az, amikor idős szerettünk demenciában szenved, s aki tanított minket főzni, barkácsolni, aki fogta a kezünket a szerelmi bánatnál vagy megkínált egy jó búfelejtő pálinkával, már a múltté. És ilyen az is, mikor azt gondoljuk és reméljük, hogy átlagos gyermekünk születik, átlagos családban fogunk élni, s a szülés után kiderül, semmi sem lesz olyan vágyottan átlagos. Amit addig unalmasnak hittünk, vágyjuk és kérjük vissza.

Szülőként talán azt a legnehezebb megélni, amikor a gyermekünket érinti ez a nehézség, amikor még nem adatott meg a közös, átlagos, örömökben és bosszúságokban gazdag életünk. Ilyen nehézségnek tartom a veleszületett "betegségeket", amelyekről a várandósság során esetlegesen már tudunk vagy a születés utáni időszakban értesülünk. Nem is tudom, mi olyan nagy megpróbáltatás még, mint amikor egy picinyke gyermek diagnózisát tartjuk a kezünkben. Sok pszichológus arról számol be, hogy egy ilyen diagnózissal, betegséggel szembesülni, a tényeket feldolgozni valójában nagyon hasonló egy szeretett személy elvesztéséhez és a gyászfolyamathoz. Mintha valójában ekkor is elveszítenénk valamit, ami talán a miénk se volt.

Azért tartom fontosnak erről beszélni, mert hagynunk kell magunknak arra időt, hogy feldolgozzuk a gyászt, megéljük a szomorúságot, majd aztán a kialakult helyzettel megtanuljunk együtt élni, valamilyen új rutint kialakítani az életünkben. Itt most a legltalánosabban elfogadott gyászfolyamatot szeretném bemutatni azon a példán keresztül, mikor kacifántos gyerkőc érkezik a családba. Teszem ezt azért, hogy segítsek felismerni, ha valahol elakadtál a folyamatban, s tovább szeretnél lépni. Néha elég a tudatosítás és egy biztos kapcsolat (a párod, egy barátod, egy családtagod), néha pedig szakemberre van szükség.

A szakaszok

1. Sokk, dermedtség, letaglózottság, amikor nem akarjuk elhinni, hogy mindez velünk történt meg.
2. Kontrolláltság, hivatalos ügyintézés, túlzott aktivitás és túlzott passzivitás is megjelenhet.
3. Tudatosulás, rengeteg érzés megjelenése, melyek gyors egymásutánban váltják egymást, hibást keresünk, hibáztatunk másokat vagy magunkat.
4. Elfogadás, amikor az érzelmek csendesednek és a fájdalmak mellett pozitív érzések is megjelennek.
5. Feldolgozás, az élet újraszervezése, visszatér a jövő iránti nyitottság.
6. Sokszor említenek még egy szakaszt, a poszttraumás növekedés szakaszát. Ekkor a veszteség a lelki fejlődés katalizátora, s nem az eredeti állapothoz térünk vissza a gyászfolyamat "végén", hanem valaki mássá, többé válunk.

Egy példán keresztül

1. Sokk volt az az érzés, mikor az egyik kliensem és párja megtudták, hogy babájuk valamilyen ritka rendellenességgel, nyelőcső-elzáródással fog születni, s a jelenlegi technika nem teszi lehetővé, hogy tudják, pontosan mit is várhatnak, 3-4 változat is szóba jöhetett.
2. Ők túlzott aktivitással reagáltak a helyzetre: több nőgyógyászt is felkerestek, az egyik gyerekklinikán személyesen tájékozódtak, hogy mi vár a picire (műtétek) és rájuk születésekor, PIC-et hívtak fel a biztonság kedvéért, jó kórházat és orvost kerestek a szüléshez, stb. Ez egy hosszabb időszak volt, s nem vált el élesen a következő lépéstől.
3. Rengeteg érzés jelent meg bennük: melyikük a "hibás"? Többedik baba, eddig azonban nem született meg egyikük sem, vagyis miért megint velük történik ez? Nem, ők nem elég jó szülők, nem tudnak megbirkózni egy kacifántos gyermekkel? Hibáztatták magukat, hogy idősebben vállaltak babát. Hibáztatták a korábbi hormonos fogamzásgátlást, a tápanyagot, bárkit, csak legyen valaki hibás.
4. És aztán elkezdték elfogadni, hogy mindez velük történik. Elkezdtek saját pocakfotókat készíteni, a várandósság második feléről már vannak emlékeik. Nem egyszerre történt ez a páros két tagjával. A nő érezte a babát, neki "könnyebb" volt. A férfi lassabban közeledett, nem mert érzelmileg bevonódni.
5. Amikor megszületett a baba, kiderült, hogy egy másfajta rendellenessége van, nem az, amire "számítottak". Az orvosok sem igazán tudták, mivel állnak szemben és mit kezdjenek vele. Ez visszavetette a párt a gyász folyamatában, visszalökte őket az érzelmi viharba. De már jó helyen voltak, jó szakemberek között, támogató baráti és szülői háttérrel, így sikerült gyorsabban előrelépniük.
6. Új rutint alakítottak ki. Megsimerték a gyermek sajátosságait, s keresték, hogy mivel lehet jobb. Elfogadóbbak más gyerekekkel, ez az ő fejlődésük és továbblépésük.

Amikor problémás a gyászfolyamat

Habár a gyászfolyamat egy teljesen természetes folyamat, mégis meg tud akadni, amikor például a környezet túlontúl azt mondja, hogy legyen már túl a szülőpár a helyzeten, lépjenek tovább, s nem a maguk ritmusában léphetnek, nem támogató a környezet. Vagy akkor is, amikor nem várt és hirtelen jön a helyzet - mely a legtöbb SNI-s gyerkőc esetében így van.

Amikor több éven keresztül elhúzódik a gyászfolyamat, a gyászoló nem képes hosszú idő elteltével sem mással foglalkozni a veszteségén kívül, elszigetelődik, elutasítja mások közelségét, akkor élhetünk a gyanúval, hogy megakadt a gyász feldolgozása, s nyújtsunk segítséget ebben a helyzetben.

Előfordul ugyanakkor az is, hogy valaki egyáltalán nem adja magát át a gyászfolyamatnak, nem engedi, hogy szomorú, dühös, elveszett, stb legyen, hanem más tevékenységekbe, például a munkába temetkezik. Ilyenkor gyakori, hogy a lelki fájdalom és veszteség fizikai tünetekben mutatkozik meg, úgymint fejfájás és emésztési problémák.

Amennyiben hasonló problémával nézel szembe, s úgy gondolod, szükséged van segítségre, keress meg bizalommal. Hasonló tartalmakért pedig kövess itt a www.lelkedrajta.blog.hu oldalon és a FB-n.