A gyerkőc nálunk ma kezdi az óvodát. Volt már bölcsis, így kevésbé aggódom, mint 1 évvel korábban, de feljönnek az emlékek bennem. Vajon mikor vagyok felelős, mikor aggódó, mikor túlaggódó, adott esetben helikopter szülő? A túlaggódás és helikopterség engem kifejezetten érdekel. Annyira jól akarom csinálni ezt a szülőséget, s közben túltolni sem szeretném, nehogy szegény gyerkőc igya meg a levét az én aktívkodásomnak.

Milyen a helikopter szülő?

A helikopter szülők túlságosan fókuszálnak a gyerekre. A túlságosan szón van a hangsúly. Amikor a természetes érdeklődés helyébe lép egy túlzott szülői magatartás: a szülő túlzottan irányítani, óvni, ellenőrizni akar vagy épp túlságosan tökéletesre szeretné formálni a gyermekét.

Gyakorlatilag a gyerkőc bármely életkorában jellemző lehet ez:

• Amikor a babákat állandóan foglalkoztatni akarjuk, nem hagyunk nekik időt és lehetőséget arra, hogy saját magukat foglalkoztassák, körülnézzenek, megfigyeljék az őket érő ingereket.
• Amikor bölcsis és ovis korban mi találjuk ki a játékokat, s a látszólag unatkozó gyermeknek azonnal szórakozási lehetőséget akarunk biztosítani: "gyere, rajzoljunk!", "menjünk el játszóházba!", ahelyett, hogy hagynánk, hogy feltalálják magukat. Vagy amikor az ovis gyerkőc a szülőknél nem hajlandó egyedül felöltözni, bezzeg a nagyszülőknél zokszó nélkül megteszi ezt.
• Amikor az iskolában soha nem elég jó a tanár, a gyerkőc barátai, megoldjuk a gyerek helyett a házi feladatot, hogy biztosan tökéletes legyen. Minden osztálykiránduláson azért vagyunk ott segítő szülőként, hogy lássuk, a gyermekünkkel jól bánnak, nem unatkozik, kicsit ellenőrizzük az eseményeket körülötte.
• A későbbi életkorban, amikor keresik önmagukat a fiatalok (gimnázium, egyetem és főiskola) még inkább romboló tud lenni a jelenség. Amikor nem engedjük el a gyerek kezét: kitaláljuk, melyik iskolába menjen továbbtanulni vagy ne menjen; majd mi tudjuk, milyen munka lesz neki a legjobb, hiszen mégiscsak mi ismerjük őt a legjobban, kikészítjük neki a reggelit, ebédet, vacsorát, stb. 

Valójában ezzel azonban azt érjük el, hogy ne nőjenek fel a gyerekeink. Persze, oviban ezt még nehéz így látni, hogy majd 20 évesen a gyerekemnek emiatt meg sem fog fordulni a fejében, hogy önálló döntéseket hozzon, felvállaljon konfliktusokat, megpróbáljon új helyzetekben helytállni. Hiszen mi csak segíteni szeretnénk az ő életét. A túlféltés és a túl alacsony elvárás azonban idővel sajnos ehhez vezethet.

Az aggódás egy természetes jelenség, teljesen normális, teljesen hétköznapi. A helikopter szülőségben, a túlaggódásban viszont benne van egyfajta szülői szorongás is. Nehogy hibázzon, nehogy bántsák, nehogy kudarc érje a gyerekünket. Persze, én se szeretném akarattal ilyen helyzeteknek kitenni a gyerkőcünket. De ha nem hagyom, hogy bizonyos helyzetekben megvívja a saját harcait, nem tudok benne bízni, hogy meg fogja oldani a helyzeteket, akkor lehet, hogy erre tényleg képtelen lesz a jövőben.

A másik eset, amikor egy szülőből helikopter szülő lesz, mikor attól szorong, hogy vajon elég jó szülő lesz-e. Ahogy írtam is a blog elején, bennem is ott van, hogy nagyon jól akarom ezt csinálni. Viszont fontos tényező, hogy nem egy szorongás táplálja ezt az érzést (például mikor azt érzi valaki, őt nem támogattak eléggé, ezért mindent tálcán akar kínálni a gyermekének), hanem egyfajta óvó szeretet. A túlzott gondoskodás megintcsak oda vezethet, hogy a gyerkőc nem alakítja ki azt a készségét, hogy szembenézzen a kudarccal, önálló döntéseket tudjon vállalni, felelős fiatal legyen belőle, aki képes boldog lenni.

De valójában mivel lehet a legjobban, a leginkább segíteni?

• Gondoljuk végig, mi táplálja bennünk ezt a túlzott aggódást? Mikor, mitől féltjük a gyerkőcöt? Mi vált ki bennünk egy erős szorongásérzést? Mi segíti csökkenteni ezt a nyomasztó, negatív érzést? Mi félünk vagy egy környezeti mintát követünk? A válaszoktól függ, miként érdemes cselekedni a későbbiekben.
• Próbáljuk meg ne megoldani a gyermek problémáit. Ha elmondja, mivel küzd, ne akarjuk egyből megoldani (helyette). Inkább "csak" figyeljük őt, hallgassuk meg. Hagyjuk kísérletezni, hogy megtalálhassa a megoldást. Ha pedig kudarc érné, érzelmileg legyünk támaszok neki. (Nem mellesleg pszichológusként is fontosnak tartom így viselkedni és támogatni a klienseket.)
• Vonjuk be a gyerkőcöt a mindennapi tevékenységekbe, amelyeket mi csinálunk: főzés, mosogatás, fűnyírás, stb. Ne válasszuk mindig a rövidebb és könnyebb utat, hogy gyorsan megcsináljuk. Mutassuk meg neki, hagyjuk kipróbálni. Nálunk rendszeresen úgy néz ki a konyha egy egyszerű palacsinta készítésekor, mintha bomba robbant volna. Vicces belecsapni a lisztbe, az biztos. És büszke vagyok a lányunkra, mikor vendégségben meglát egy játék fűnyírót, úgy csinál, mintha bekapcsolná, adja a hangot és elkezd fel-alá járkálni, füvet nyír.
  Így elérhető, hogy elhiggyék, egyre több dolgot tudnak megcsinálni, ők is képesek rá, sikerülni fog, meg tudják oldani. Rendszeres szavajárásunk itthon, hogy próbáld meg még egyszer. 
• Életkor függvénye, hogy mi számít a gyerek kiszolgálásának és mi olyan szülői tevékenységnek, amit még a gyerkőc nem tud megoldani maga. Bennem erős kérdés, hogy a kislányunk mennyire lenne képes maga elpakolni a játékait. Egyedül még az ő korában biztosan nem. De szükségesnek látom, hogy bevonjam a pakolásba, ami nem mindig sikerül, és bevallom, nem mindig próbálom meg, megyek a könnyebb úton. Avagy neki még szervezünk mindenféle programokat, de a nagyobb unokatesóktól inkább elvárjuk, megkérdezzük, hogy mivel foglaljuk le magunkat és őket, mit csináljunk együtt, hogy ne unatkozzanak.

Szerintem nem könnyű az átmenet, ezzel senkit se szeretnék áltatni. Azért mágiscsak jó érzés, ha a gyerkőcnek szüksége van ránk, csakis ránk. Fontosnak és szeretettnek érezhetjük ettől magunkat. De nem biztos, hogy ezt a szükségletet a gyerkőcnek kellene kielégítenie, legalább is teljes mértékben. Előttem az a cél lebeg, hogy amellett, hogy jól akarom csinálni a szülőséget, nagyon szeretnék önálló, döntésképes, jól megküzdő gyerkőcöt is, aki feltalálja magát a szabadidejében.

Hasonló tartalmakért kövess itt a www.lelkedrajta.blog.hu oldalon és a FB-n. Ha pedig segíthetlek saját utad megtalálásában, keress meg bizalommal.