"Minden 6. nő átél egy vetélést, de csak minden 100. él át két vetélést. Ezek elég nagy számok ahhoz, hogy megtanuljunk beszélni a vetélésről." - írja Benkovics Júlia Magunkról c. könyvében.

Viszonylag gyakran előfordul, hogy egészen addig, míg az adott párral meg nem történik, vajmi keveset olvasnak, hallanak a vetélésről az ismerősi körükben az emberek. Tulajdonképpen ez egy teljesen normális dolog abból a szempontból, hogy a leendő szülők nem festik előre az ördögöt a falra és készülnek fel a százalékokból. Abból a szempontból viszont már felvet némi kérdést, hogy ha minden 6. nő átél egy vetélést, akkor szinte biztosan van a környezetünkben olyan, aki élt át veszteséget és egyedül vagy a párjával ketten küzdenek meg ezzel a helyzettel.

Az én tapasztalatom az, hogy ha a páros egymás között eleget beszélget arról, milyen veszteséget éltek meg, akkor a feldolgozás jó irányba mehet. Amikor azonban a nő saját magát hibáztatja vagy környezete hibáztatja a vetélés miatt, akkor meglehetősen elhúzódó gyásszal találkozunk.

Ha tudjuk, hogy az ismerősi, baráti körünkben valaki elvetélt, általában jól esik a másik félnek, amikor őszinte érdeklődéssel kérdezzük meg a másiktól, hogy van. Úgy tapasztaltam, hogy férfiak ugyanúgy szívesen beszélnek erről egymás között. Ugyanis mikor a lelki fájdalom mellett a fizikai történésben, fájdalomban nem tudnak osztozni párjukkal, nem tudják tőle azt átvenni, fokozottan terheltek ők is. Az őszinte érdeklődés tulajdonképpen azt jelenti, ha feltesszük a kérdést a másiknak, hogy hogy van, akkor meg is hallgatjuk rá a választ és nem saját életünk történéseivel próbálunk rákontrázni az elhangzottakra.

Abszolút hátráltatja a feldolgozást, ha a párt elkezdjük a saját vagy másoktól hallott történetekkel traktálni. Ha annyi hangzik el, hogy "Nagyon sajnálom, szörnyen érezheted most magad.", akkor sokkal többet adhatunk a másiknak, mintha azt mondjuk "Oh, ez szörnyű, nagyon is tudom, miről beszélsz!". Onnantól ugyanis már rólunk (is) szól a beszélgetés, nemcsak a másikról.

Ugyanígy érdemes elhagyni az olyan közhelyeket, mint hogy "Semmi baj.", "Majd próbálkoztok újra.", "Lesz majd jobb." Őszintén, ha belegondolunk, nekünk segítene ez?! Nekem inkább arról árulkodna, hogy abszolút nem értette meg a másik, hogy mekkora fájdalmat élek át. Nemhogy arra gondoljak, hogy nincs baj, majd újra szexelünk és akkor újra terhes leszek. A legtöbben ilyenkor vagy begubózással vagy akár agresszív felcsattanással reagálnak - majd a kedves "nyugtató" barát nem érti, miért, ő csak segíteni akart.

Van, hogy azt is érdemes megkérdezni a másiktól, szeretne-e egyáltalán beszélgetni a vetélésről. A személytől is függ, illetve attól is, mennyi idő telt el a vetélés óta - hogy szeretne-e erről beszélni. Amennyiben nem a válasza, tartsuk ezt tiszteletben és ne traktáljuk a saját vagy más emberek (rém)történeteivel. Ilyenkor sokkal jobb módszer elterelni a figyelmét más helyzetekkel, eseményekkel. (Rövidtávon hasznos módszer, hosszútávon a szőnyeg alá söprés nem valószínű, hogy kifizetődik.)

Ha azt látjuk, a személy nagyon benne ragadt saját vagy párja vetélésének gyászában, érdemes szakemberhez fordulni, avagy ennek lehetőségét felvetni a másiknak. A legtöbb esetben a családi, baráti körben történő  őszinte beszélgetések, tapasztalatom szerint, még többet tudnak segíteni, mint a szakemberek. Ugyanakkor, ha hónapokig ugyanabban a történetben forgunk, a család és a barátok legtöbbször már eszköztelenek, s ott javaslom szakember bevonását.