A múlt héten azzal foglalkoztam, hogy amikor kacifántos gyermek érkezik a családba, akkor hasonlóan ahhoz, mint mikor egy szeretett személyt elveszítünk, végigmegyünk a gyászfolyamaton (a korábbi poszt). Ennek a gyásznak a része, amikor igazán tudatosodik bennünk  a folyamat és rengeteg érzelmet élünk meg. Ez a rész annyira intenzív tud lenni, olyan mértékű érzelmi kavarodás jelenik meg bennünk, hogy úgy érzem, érdemes erről is beszélni, mert nem feltétlenül a legjobb, amit ilyenkor megélünk.

A múlt heti történet szülőpárja azt mondta: ez kéne legyen életed legszebb pillanata, hogy várod a babádat, de közben nem mersz neki örülni, sőt, valahol eltávolítod magadtól. Ez pedig egy olyan érzés, amiről azt gondolod, ilyet nem szabadna érezned, így eleinte nagyon nehéz róla beszélnie a pároknak. A történetben szereplő pár tagjai más érzelmeket éltek meg. Azért írom le ezeket, hogy az olvasó tudja és érezze, hogy ha ezt éli meg, nincs ezzel egyedül, és nincsen vele semmi baj: nem gonosz, nem szívtelen, hanem ember, aki feldolgoz és benne van egy folyamatban.

A férfi

A férfinál először félelem jelentkezett: félelem a betegségtől, ami bizonytalan, ismeretlen, amihez nem értenek. Teljes mértékben reménytelennek érezte azt a helyzetet, ami megjelent.

A félelem egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. És ez lehet lelki fájalom is. Külső és belső félelmet különíthetünk el:

• A külső félelmet rajtunk kívülálló dolog okozza, aminél erős a motivációnk, hogy elkerüljük, például a pókoktól való félelem.
• A belső félelem egy rajtunk kívülálló dolog, amihez negatív érzelmet társítunk, például: ez a helyzet, amiben a férfi érezte magukat.

Amikor megszületett a gyerkőc, a férfinak egy darabig nem jutott eszébe ez a reménytelenség és félelem. Majd mikor a kórházban kellett hagyniuk, akkor megint előjött a reménytelenség és a beletörődés. Ez a teljes reménytelenség aztán át tudott menni alkalmazkodásba. Azt mondja, hogy az segített neki, amikor látta az élet erejét, hogy ez a baba le akarja dolgozni a hátrányát, s ez hitet adott neki, erőt, hogy ebből a negatív, sokszor ellentmondó érzelmi kavalkádból ki tudjon jönni.

A gyász folyamatánál leírtam, hogy a folyamat végén gyakori az ún. poszttraumás növekedés. Itt is ez történt, amikor a férfi azt mondta, alkalmazkodik a helyzethez és kihozzák belőle a legjobbat. Megerősödött benne az a hozzáállás, hogy máshogy kell csinálni a dolgokat, mint eredetileg elképzelték. Megértette, hogy a szülők (legyen kacifántos a gyerkőc vagy sem) miért tudnak annyira küzdeni a gyermekükért. Ezekre neki kellett rájönnie, neki kellett felismernie, mert valószínűleg másnak nem hitt volna. Ehhez időre volt szüksége, valamivel több, mint 7 hónapra.

A nő

A nő sem volt képes elfogadni a helyzetet, nem tudott örülni, pedig azt gondolta, örülnie kéne a gyermeküknek. Ez beindított egy olyan érzelmi láncolatot, hogy mégis milyen ember az, aki nem tud örülni az érkező babájának, aki nem tudja őt kacifántosan is elfogadni, s emiatt szégyenérzet jelentkezett nála. Nagyon furcsa érzés: tudod, hogy örülnöd kellene, de félsz örülni, s emiatt szégyelled magad, hogy képtelen vagy ezt megélni.

Ha szégyent érzünk, azt érezzük, hogy nem olyanok vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni. Helen Block Lewis leírja, hogy a szégyen nem egyszerű érzelem, hanem több összetevőből áll: a megalázásból, a szégyenkezésből, az alacsony önbecsülés érzéséből, valamint a lekicsinylésből és a stigmatizációból. A nő is valami hasonlót élt meg, a megalázás érzése nélkül. Sokkal inkább a "miért pont mi?" érzése erősödött benne.

A legtöbb elméletalkotó osztozik abban a nézetben, mely szerint a szégyen egy különösen intenzív, gyakran a
cselekvőképességet akadályozó negatív érzelem, magában foglalva a kisebbrendűségi érzést, tehetetlenséget és félénkséget, valamint vágyat arra, hogy hiányosságainkat elrejtsük. És ez volt az a pont, amikor a nő még úgy érezte, megtartja magának a valóságot és nem beszél róla senkinek. Valójában az volt benne, hogy talán nem is létezik az egész, ha nem beszélnek róla, sokszor még visszatért a tagadás fázisába. De persze létezett. A tehetetlenség érzése pedig hullámzott nála: amíg keresték az információkat, hogy megértsék, mivel állnak szemben, úgy érezte, tettek valamit. De utána csak várni tudott, hogy megszülessen a babájuk, ami több hónap tehetetlenség. Amit tudott csinálni, hogy felkészültek minden fizikai és szellemi jóval, próbáltak töltekezni.

Fontos látni, hogy a szégyen alapvetően normális és egészséges jelenség, amíg reaktívan jelenik meg egy-egy szégyent okozó helyzetben. Ami itt a nehézséget okozta a szülőknek, hogy ha objektíven belegondoltak, a helyzet nem szégyent okozó. Hiszen nem esnének negatív megítélés alá a helyzet miatt, azért, mert "nem normális", nem a szokásos minden. Ezen az úton próbált meg elindulni a nő.

A poszttraumás növekedés részeként ő felkészült: olyan tárgyakat vásárolt, amelyekről azt olvasta és gondolta, hogy segítséget jelentenek majd. Emellett pedig olvasott: egyrészt a maga megnyugtatása miatt, másrészt a figyelme elterelése érdekében; harmadrészt, hogy a baba nyugalomban fejlődhessen, negyedrészt, hogy tudja, mit tegyen ebben a speciális helyzetben.

A pár

Igyekeztek nem elmenni egymás mellett, bár a helyzet megélése más volt náluk. A végén amellett, hogy egyénként megtapasztalták a poszttraumás növekedést, párként is megélték ugyanezt. Ehhez rengeteget kellett beszélniük azokról az érzésekről, amelyek bennük kavarogtak: félelmekről, csalódásról, megbánásról, fájdalomról, stb. És ezt őszintén kellett megtenniük, egymás előtt nem szégyellve ezeket az érzéseket. Egyedül egyiküknek sem ment volna.

Források:

• Vizin Gabriella doktori értekezése
• Atkinson: Pszichológia

Hasonló tartalmakért kövess itt a www.lelkedrajta.blog.hu oldalon és a FB-n.