Szeptember elején írtam a helikopter szülőségről: amikor a szülők túlságosan fókuszálnak a gyerekre; a természetes érdeklődés helyébe lép egy túlzott szülői magatartás - a szülő túlzottan irányítani, óvni, ellenőrizni akar vagy épp túlságosan tökéletesre szeretné formálni a gyermekét. Ebben a korábbi írásban igyekeztem kifejteni az okokat és hogy miként lehet szülőként tenni ez ellen. A téma kapcsán azonban van még néhány érdekesség, amiről érdemes szólni, az egyik a veszélyhez való viszonyunk. Egyáltalán az, hogy mit tekintünk veszélyesnek a gyerkőcökre nézve.

Veszélykeresés?

Szülőként óvni és védeni próbáljuk a gyerekeket gyakorlatilag minden veszélytől, legalább is a korai években mindenképpen. Kimutatták azonban, hogy a gyerekeknek alapvető igénye a veszély, mintha vágynák a borzongást és utána a feloldódást. Én szülőként van, hogy úgy értelmeztem, direkt az én bosszantásomra csinál dolgokat a gyermekünk. Biztos, hogy az idegszálakat ellenőrzi, mindenhol elég feszes-e. De valójában közel sem biztos, hogy ez egy figyelemfelhívás lenne. Hanem, ahogy mi felnőttek is szeretünk izgulni vagy borzongani egy filmen, vagy ahogy keressük a különböző ingereket: ki extrém sportban, ki a trambulinon, ki egy koncerten; úgy a gyerekek is kedvelik a feszültséget követő jóleső megkönnyebbülést.

A totyogóknál ilyen jelenség például, mikor eltávolodnak a szülőktől, hogy felfedezzenek valamit, végrehajtsanak valamit, majd visszamennek érzelmi tankolni. Valójában ekkor a határaikat keresik és feszegetik. Ez pedig a tanulás egyik legfontosabb sarokpontja.

Készségfejlesztő tréningeket is mindig úgy építek fel, hogy a résztvevőket időről időre kimozdítsam a komfort zónájukból, s még egy jól megléphető kihívás elé állítsak mindenkit. Majd a kihívást követően visszamegyünk a biztonságos, komfortos zónába. Ennek következtében a komfortzóna egyre tágul. Természetesen más területen, de totyogó és felnőtt ebből a szempontból tulajdonképpen hasonlóan működik.

Kihívásokra szükség van

Amikor minden egyes veszélytől próbáljuk óvni a gyerekünket, akkor könnyen áteshetünk a ló túlsó oldalára, s a kezdeményezőkészséget vágjuk el, hogy érdeklődjön, kérdezzen, kipróbáljon, önállósodjon a gyermekünk. Vékony a határvonal, de megéri, mert ez jelenti az alapokat a döntésképes, felelősséget válalló fiatal felnőtté váláshoz.

Néhány lehetséges példa különböző életkorokban (falusi, kisvárosi és nagyvárosi környezetben természetesen bőven vannak eltérések a környezeti különbözőségek miatt):

• A totyogóknál hagyjuk, hogy a zárt játszótéren belül cirkáljanak, belemásszanak a homokba.
• Ovis korban a sütés és főzés melegebb részeibe is bevonjuk a gyereket.
• Idősebb ovis és kisebb iskolás korban: hagyjuk, hogy önállóan bringázzon, bízva abban, hogy végig az út szélén tud menni.
• Kisiskolás korban hagyjuk például, hogy egyedül menjen át a szomszédba (ez inkább városi környezetben lehet kihívás, ahol nagyobb a forgalom).
• Felső tagozatban engedjük, hogy egyedül menjen haza vagy az út egy részét egyedül tegye meg, stb.

A veszélykeresés valójában evolúciós örökség. Az állatkölykök is keresik a veszélyes helyzeteket: keresik a meredek lejtőt, indákon hintáznak. Az embergyereket izgalomba hozza a tűz, a mély víz, a megmászni való magasság, a veszélyes tárgyak, az elveszés kockázata. Érdekesség, hogy nagyságrendekkel gyakoribbak a sportsérülések felnőttek által irányított eseményeken, mint szabad játék során, aminek oka részben az, hogy a gyerekek maguk is képesek felmérni határaikat (ha hagyjuk), míg egy edzésen, versenyen, tornaórán kevésbé tudják figyelembe venni az egyéni különbségeket, hogy ki mire kész már.

Hasonló tartalmakért kövess itt a www.lelkedrajta.blog.hu oldalon és a FB-n. Ha pedig segíthetlek saját utad megtalálásában, keress meg bizalommal.