Uh, imádtam ezt a könyvet. Nemrég tettem le. Annyira beszippantott, hogy hihetetlen nagy lelkesedés van bennem, hogy ajánljam Nektek. 

Boldizsár Ildikó a meseterápia hazai neves szakembere. Hihetetlenül hiteles a szakmájában. Többezer mesét ismer, s ezeket hívja eszközül terápiás munkájában. A könyvben konkrét eseteken keresztül mutatja be, miért adott mesét választja valakinek, hogyan használja és hogy mi is történt az adott személlyel / személyekkel a folyamatban. Különös értéke számomra a könyvnek, hogy minden mesénél van egy segítő rész, ha magam kezdeném el feldolgozni a mesét: mert annyira megszólított vagy mert még nem állok készen, hogy személyesen beszéljem meg szakemberrel a problémámat .

Ez nem egy izzadtságszagú ...

Az utóbbi időben több döntési helyzet tel találtam szemben magam, így az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat szeretném ma megosztani Veletek. Én tipikusan az az ember vagyok, aki rágja, emészti, közben gyors is akar lenni, de mégsem elhamarkodott. Ezek a szempontok persze szépen ellentmondanak egymásnak, úgyhogy kerestem a megoldásokat.

Bizonyos helyzetekben el kellett döntenem, hogy igen vagy nem , más helyzetekben pedig több alternatíva közül kellett választanom . Ezekben a helyzetekben sokszor nyúlok egy a coachingban is használt eszközhöz, a döntési mátrixhoz. No, de minek ehhez mátrix? Bizonyos helyzetekben nekem szükségem van egy objektív mércéhez. Mert azt könnyű volt eldöntenem, hogy a férjemnek igent mondok, teljesen szubjektív és ...

Carol S. Dweck kutatásai során felismerte, hogy az önmagunkkal kapcsolatos hiedelmek miként képesek átvenni életünk nagy része felett az irányítást. Tulajdonképpen szemléletmódunkra vezethető vissza, hogy miképpen tudjuk kibontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket; elérjük-e azokat a célokat, amelyeket fontosnak tartunk; sikerül-e olyan emberré válnunk, amilyenné szeretnénk.

Dweck elkülönítette az ún rögzült és fejlődési szemléletmódot:

• Rögzült szemléletmód:  ezek a személyek többnyire az emberi tulajdonságok megváltoztathatatlanságában hisznek, mely állandó önigazolásra készteti őket. Amennyiben bizonyos szintű intelligenciával, bizonyos személyiséggel, erkölcsi érzékkel rendelkeznek, akkor kénytelenek ...

Azt egyértelműen tudom magamról, hogy kellenek a kihívások, különben unatkozom, s haszontalannak érzem magam. Aztán persze, ha túl sok a kihívás, akkor nyögök a sok súly alatt. Ez pont ugyanígy volt az elmúlt 2 héten is. És ekkor olvastam függőség témában többet, s rátaláltam a stresszfüggés témájára is. Eléggé megdöbbentett, nyomban elemezni kezdtem magam, vajon hol tartok ebben: kihívsokat keresek vagy már a stressz függőjévé váltam??

Magáról  Selye János ról, akinek a nevéhez fűződik a stresszelmélet kidolgozása, kollégái úgy nyilatkoztak, hogy sosem megy szabadságra, számára az év minden napja ugyanolyan munkanap. Emiatt sokszor a kollégák sem mertek szabadságra menni. Szerencsémre itt azért nem tartok. Ugyanakkor ...

Peter Wohlleben neve volt, ami először megragadott, mert egyből eszembe jutott egy régi mondás, Nomen est omen (A név előjel.), s már előrehuzalozott volt bennem az élmény, hogy valami jóról fogok olvasni (wohl leben = jól élni). Wohlleben egy környezetbarát erdőgazdaságot irányít az Eifel-hegységben, természetvédelemmel foglalkozik, gyermekeknek is ír közérthetően az erdőről és az életükről, valamint több könyve szól felnőtteknek ebben a témában, előadásokat és szemináriumokat tart természetvédelem témában, tévéműsorokban is szerepel.

Ezt a könyvet párhuzamosan olvastam más regényekkel, mert szeretek haladni az olvasással, viszont nem akartam, hogy ennek a könyvnek gyorsan vége legyen. Szerettem elgondolkozni rajta, érlelni ...

6-7 éves lehetettem, amikor az egyik áruházban, nem messze a szüleim büféjétől, megengedték a szüliem, hogy egy 20 forintost bedobjak abba a plüsállathalászó gépbe, amibe mindig úgy betuszkolták az állatokat, hogy igazából jobban járunk, ha egyenesen megvesszük az állványról a nekünk tetsző nagyszemű, csillogó kis figurákat. De nem, olcsó nyereménnyel kecsegtetett a dolog, úgyhogy nagy valószínűséggel kihisztiztem, hogy "gépezhessek". Csodával határos módon sikerült kihúznom egy ritka ronda oroszlánt. Dagadtam a büszkeségtől. És úgy emlékszem, jöttek oda többen örömködni, és hogy próbáljam újra. Lehet, csak megszépültek az emlékek, de szerintem még egyszer sikerült. Addigra még többen adták a huszasokat, majd aztán a ...

Orvos-Tóth Noémi könyvét viszonylag későn vettem a kezembe, mert sokszor érzem azt, hogy azok a könyvek, amelyeket nagyon felkapnak, nagyon trendinek tartanak, valahol végül nekem csalódást okoznak. Viszont egy idő után annyi helyen találkoztam a címmel, avagy podcast-ben Orvos-Tóth Noémivel, hogy egyre mélyebb lett bennem az elhatározás, hogy ezt el kell olvasnom.

Mikor máskor kezdjek el foglalkozni a családi kérdésekkel, örökölt véremmel, mint karácsony előtt, amikor amúgy is szenzitívebb vagyok a témában?! :) Igyekeztem inkább laikus szemmel nézni a könyvet, most inkább a saját múltamra koncentrálni. Ebbe beleértem azt is, hogy a saját születésem, testvérsorrendben elfoglalt helyem mellett foglalkoztatott a tágabb családban is a ...

Az ünnepek közötti időszakot szeretem egy kis elmélyülés re használni, vagyis ekkor biztosan még egyszer végiggondolom, hogy mi történt velem az évben , hogyan alakultak a terveim, mit sikerült megvalósítanom, és mi maradt az új évre. Egy kicsit komolyabb dolog ez, mint hogy betartottam-e az újévi fogadalmam, hogy leadom a súlyom felét.. Nekem sokkal inkább egy számadás:

• Mit akartam elérni a munkámban?
• Hogyan terveztem a magánéletemet?
• Mit gondoltam, hogy mindenképpen megvalósítok?
• Hova akartam eljutni, elutazni?
• Mennyire voltam képes az újratervezésre?

Általában az éves terveimet követem évközben is , mert jó érzés látni, hogy haladok előre, vagy felvenni a fonalat, ha valamit esetleg elfelejtettem. Viszont év ...

Jobb, ha előre leírom, hogy Backman-rajongó vagyok. Ez a pasi szerintem zseniálisan ír az érzelmekről, olyan öniróniával rendelkezik, amely számomra minta, s ez az őszinteség, amellyel ír, zseniális.

Ez most nem egy történet vagy regény, mint a többi írása. Inkább a saját élete: apaként és férjként, amit megél. Hihetetlen érzékkel fogja meg azokat a helyzeteket, amelyekbe egy kisgyerekes szülő belekeveredik, amiket átél. Azt érzem közben, hogy igazából én is megírhattam volna. Vagyis inkább rólam is szól, mert én ezt így nem tudtam volna leírni. Meg azt, hogy na igen, ez igazából vicces is lehet. Kendőzetlenül ír a hibáiról:

• Amikor nem tudja befogni, s emiatt szülők furcsán néznek rá.
• Amikor a kakihelyzetről ír.
• ...

Az egyszer biztos, hogy ez a könyv nagyban hatott az érzelmeimre. A svéd írónőt nem véletlenül úgy tartják számon, mint a szívmelengető és szívszorító történetek új sztárját. No de nem a szívszerelmes dolgok miatt esett a választásom erre a könyvre.

A történetben megismerjük Dorist, aki 1928 óta használ egy füzetet címek lejegyzésére. Napjainkban járunk, mikor Doris már idős, Amerikából visszatért Svédországba, egyedül van, s a füzetben a neveket olvasva elkezdi megírni emlékeit, kire miért emlékszik. Így kívánja megőrizni unokahúga számára a történeteket, mielőtt elbúcsúzik. Az egyes történetek nem kevés meglepetést tartogatnak.

Sokszor gondolkoztam azon, aki naplót vezet, vajon miért teszi, mi lehet a célja? ...